|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lovas János 2001. február 9.Szatmárnémetiben három éve van magyar főiskolai tagozat, s állami főiskola, három éve indult be a román-magyar-német tagozattal működő közigazgatási főiskola, s immár második tanévét kezdte a magyar tanítóképző-angol nyelv kar. Ez utóbbi tanulmányi aligazgatója dr. Bura László, az ismert tanár, közíró, nyelvész, helytörténész. A tanítóképző főiskola is a Babes-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett kara, vagy ahogy hivatalosan nevezik: egyetemi kollégiuma. Remélhetőleg magyar felirat is lesz az épületen, a diákok nagy többsége magyar, a közigazgatási kar német szakára is elsősorban magyar fiatalok járnak. Az épületben hideg van, a cserépkályha alig fűthető, a számítógépet és nyomtatót még nem használhatják, mert nincs kifizetve, nem köthetik be, jóllehet még novemberben felküldték a számlát Kolozsvárra, de azóta sem utalták át a pénzt, noha az egyetemmel egyetértve vásárolták a gépet. Minden apróságért fel kell utazni Kolozsvárra, a nyomtatványokért is. Olyanokért is, amelyeket itt lehetne sokszorosítani, de az egyetem nem engedi. Az utazást viszont nem fizetik ki. A legnagyobb baj, hogy nincs tankönyv. A tanárok maguk írják a jegyzeteket. Már nyomdában a román és a magyar irodalom, a gyermekirodalom, a magyar nyelv és a képzőművészeti módszertan útmutatója, a pedagógia és a matematika útmutatója. A nyíregyházi főiskola adománya megvetette a főiskola könyvtár alapját. Nyolcvanöt tanító, óvónő, illetve középiskolai végzettséggel tanító felvételizett sikerrel a távoktatásra. Fizetni kell, 150 dollárt egy félévre, de vállalják. Ez nagyon fontos, mert Szatmár megyében több mint száz szakképzetlen tanító oktatja elemiben a magyar gyermekeket. Jól alakul a tanári kar összetétele: rövidesen fél tucat oktatónak lesz doktori címe. Lovas János a napokban védte meg doktori dolgozatát, a magyar tanításának módszertanát tanítja. Közel a doktori címhez Végh Béla (gyermek- és ifjúsági irodalom), Hadházi József Attila angol, Szabó Thalmayer Noémi pedagógiai, Ács Emőke lélektan és Baranyi Tünde matematika szakos előadó. A többi tíz tanár, köztük az ismert szatmári képzőművész, Muhi Sándor I. fokú képzettséggel rendelkezik. /Sike Lajos: Főiskola a József főherceg laktanyában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./2001. február 27.Dr. Lovas János nyelvészt, a Kölcsey Ferenc Nemzeti Kollégium magyar szakos tanárát Csűry Bálint Emlékéremmel tüntette ki a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Társasága, a magyar nyelvjárások kutatásában és gyűjtésében végzett eredményes tevékenysége elismeréséül. Dr. Lovas János pályázaton indult doktori értekezésével, melyen témája a szamosháti nyelvjárás kereszt- és becenévrendszere volt. Negyvennyolc értékelhető pályázatból az övét találták a legértékesebbnek. Amennyiben a Szatmárnémetiben működő tanítóképzőben meghirdetnek nyelvészeti állást, dr. Lovas megpályázza a lektori posztot. Ha nem, marad továbbra is a Kölcseyben. /Elek Anikó: A Magyar Tudományos Akadémia kitüntette dr. Lovas János nyelvészt. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 27./2001. március 22.Megjelent dr. Bura László tanár Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk /Status Kiadó, Csíkszereda/ című, nyelvművelő szakcikkeket tartalmazó könyve, a szatmárnémeti székhelyű Identitas Alapítvány gondozásában. A könyv bemutatóján a Kölcsey Ferenc Kollégiumban /Szatmárnémeti/ jelen volt Varga Attila parlamenti képviselő, dr. Lovas János tanár, Birtók József, a Status Kiadó ügyvezetője, valamint a szerző. A könyv kiadását a Szatmár megyei képviselők és szenátorok is támogatták. A könyv célja a romániai magyarság nyelvi tudatának és önazonosságának szolgálása. /Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 22./2003. szeptember 30.A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett karaként Szatmárnémetiben működő Közigazgatási Kollégiumban 59 új diák kezdte meg az első évet, a Tanítóképzőnek 28 új diákja van. A Tanítóképző évnyitóján Bura László tanulmányi igazgató és Lovas János tanár üdvözölte az új iskolaévet kezdőket, Végh Balázs Béla tanár pedig a hétvégi alternatív oktatásról szóló konferenciára hívta fel a részvevők figyelmét. /Princz Csaba: 59 új diák a Közigazgatási Kollégiumban, 28 gólya a Tanítóképzőben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 30./2003. december 8.Dec. 6-7-én tizennegyedik alkalommal rendezték meg a Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Kárpát-medencei döntőjét Szatmárnémetiben, a színházban. Idén a nagykanizsai Nagy Timea bizonyult a legjobb szavalónak. A második díjat szatmárnémeti versenyző, Bessenyei-Gedő István nyerte. Csirák Csaba, a Szent-Györgyi Albert Társaság elnöke elsősorban Gellért Sándor szabadság iránti szeretetét emelte ki. Dr. Lovas János, a Babes-Bolyai Egyetem adjunktusa a költővel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel. Gellért Sándor rendületlenül kitartott elvei mellett, az asztalfióknak is írta műveit. A legnépszerűbb költőnek, az eddigi évekhez hasonlóan, továbbra is Szilágyi Domokos bizonyult. A közönségdíjas Bessenyei-Gedő István lett. /Fodor István: Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny, tizennegyedjére. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 8./2006. december 4.Gellért Sándor /1916-1987/ költőt élete Szatmár megye több helységéhez köti, Dabolcon járt elemi iskolába, Szatmárnémetiben gimnáziumba, a világháborút követően három évig Szatmárnémetiben a polgári iskolában, majd 1948-tól nyugdíjazásáig Mikolában tanított. A költőt nem kedvelte a hatalom, költészetének csak töredéke jelenhetett meg nyomtatásban. Költői termése tekintélyes. A magyar nyelv múltjával is foglalkozott. Megírta Mikola (kiadatlan) monográfiáját is. Szatmárnémetiben Gellért Sándor tudományos emlékülést tartottak. Az irodalomtörténész előadók — Kántor Lajos kolozsvári, Bertha Zoltán, Márkus Béla magyarországi egyetemi tanárok — előadásaikban elemezték költészetét. Kónya László azt vizsgálta, milyen hatással volt a költőre a neves pedagógus, Karácsony Sándor, Lovas János, a BBTE adjunktusa pedig Gellért Sándor magyaróráit idézte. Kiss Kálmán a helytörténész szemével szólt a Mikola monográfiája kiadatlan kéziratáról. /Bura László: Gellért Sándor tudományos emlékülés. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 4./ Gellért Sándor-megemlékezést tartottak Mikolán. A költő 1948–tól nyugdíjazásáig tanított a helyi iskolában, és 1992–ben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a helyi RMDSZ emléktáblát avatott a tiszteletére. A helyi általános iskola is nevét viseli. Bertha Zoltán debreceni irodalomtörténész elmondta: a nemzeti önismeret különlegesen gazdag tárházaként számon tartott Gellért-életmű a szülővárosban, Debrecenben is élénken a köztudatban van több évtizede, ezen kívül viszont a magyarországiak számára kevéssé ismert. – A legfontosabb feladat az lenne, ha ennek a hatalmas kiterjedésű és jelentőségű életműnek minden darabja nyilvánosságot látna, megjelenne, hiszen jelentős részét még maguk a szakavatottak sem ismerik – mondta el. /Fodor István: Gellért Sándor-megemlékezés Mikolában. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 4./2007. november 23.November 22-23-án Szatmárnémetiben a Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében Ady Endrére emlékeznek a helyi Ady Endre Társaság szervezésében. Végh Balázs Béla mutatott be két könyvet: a Szilágyság monográfiáját, illetve Ady összes költeményeit. Egy másik könyvet is bemutattak: az Ady Endre Társaság kiadásában első alkalommal jelent meg teljes egészében Gellért Sándor „Levelek Anna Maija–Raitillához” című műve, amelyet Lovas János mutatott be az érdekelteknek. Az Ady Endre Társaság emlékplaketteket nyújtott át azoknak, akik a költő emlékének November 23–án a Szeretném, ha szeretnének című műsort mutatják be a Harag György Társulat művészei. /(fi): Egy újabb Gellért-kötetet is bemutattak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 23./ Gellért Sándor /1916-1987/ költő több kötete maradt kéziratban.2007. december 3.A hét végén zajlott a XVIII. Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Kárpát-medencei döntője Szatmárnémetiben. A versenyt a helyi Szent-Györgyi Albert Társaság, a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés, a szatmárnémeti Szentlélek Plébánia, valamint a Harag György Társulat szervezte, főszervezője pedig Csirák Csaba volt. November 30-án a Debrecenben született, Dabolcon nevelkedett, majd később Szatmárnémetiben és Mikolában élő és tanító költő, Gellért Sándor sírjánál helyeztek el koszorút. Lovas János egyetemi adjunktus röviden bemutatta Gellért Sándor költészetét. András Gyula színművész, valamint a Kiskendről érkezett Rüsz Károly versenyző, aki eddig az összes Gellért Sándor-versenyen részt vett, a költő egy-egy művét adták elő. Másnap, december 1-jén, a döntő megkezdése előtt, megkoszorúzták Dsida Jenő emléktábláját is. /Három különböző ország versenyzője lett az első három helyezett. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 3./2009. január 15.Január 14-én tartották dr. Bura László „Szatmár megye helynevei” című – sorban 33. – könyvének bemutatóját. A kötet a Scriptor Alapítvány gondozásában kiadott Hírlap-könyvek sorozatban látott napvilágot. Amint azt Veres István, az alapítvány ügyvezetője elmondta, a tudományos igényességgel megírt monumentális munka egy igen értékes adattár, mely 131 település magyar helyneveit örökíti meg. A kétkötetes, 830 oldalas gyűjteményt dr. Lovas János méltatta, rámutatva a helységnévgyűjtés történeti-nyelvészeti jelentőségére. A régi utca-, tér-, híd-, patak-, dűlő- stb. nevek ugyanis legkorábbi nyelvemlékeinknek számítanak, melyek sok esetben már a XI-XII. századi, latinul írt birtoklevelekben is magyarul szerepelnek. Minden elnevezés őriz egy-egy darabkát a település múltjából. A közel ötven éven át végzett gyűjtés során a szerzőnek több mint 100 elpusztult falut is sikerült beazonosítania, melyek létére szintén a helynevekben talált utalásokból következtetett. Ebben az óriási munkában Bura Lászlót 14 pedagógus, valamint 72 közép-, illetve főiskolás diák segítette gyűjtőként vagy adatszolgáltatóként. /Gyűjtemény Szatmár helyneveiből. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 15./2009. június 19.Lovas János szatmárnémeti nyelvész, egyetemi adjunktus gyermekkora óta szenvedélyes képeslapgyűjtő. „Kiváló kordokumentumok, történelmi, művelődéstörténeti és nyelvtörténeti adalékanyagok ezek a lapok” – állapította meg. Többek között olyan régi épületekről készült képeslapjai is vannak, amelyek már nem léteznek. /Végh Balázs: A képeslap mint remekmű. = Krónika (Kolozsvár), jún. 19./2011. július 24.„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg. Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa. Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni. „Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.” Sárközújlaki évek „Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.” A szaktanfelügyelő „Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.” A nyelvészdoktor „Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat. Ismét a katedrán „1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.” Új idők örvényében „A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro 2014. augusztus 28.Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomábanMarosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása. „Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni. Ez a város nem az a város Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket. Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek. Ámodók és gyanakvók Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán. A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés. Erre futotta Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett. Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok? A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik? A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. február 13.Csűry Bálintra emlékeztekCsűry Bálint nyelvészprofesszora emlékeztek szülőfalujában, Egriben születésének százharmincadik és halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából a helyiek és máshonnan érkezett tisztelői. Tegnap a helyi kultúrotthonban Nagy Andrea, a Csűry Bálint Általános Iskola igazgatója köszöntötte a résztvevőket, kifejezve örömét, hogy ilyen nagy számban jöttek el a falu nagy szülötte emlékére szervezett ünnepségre. Gáti Gábor felolvasta azt a verset, amit nagymamája írt egykoron Csűry Bálint emlékére. Muzsnay Árpád, az EMKE vezetőségi tagja köszöntötte a magyarországi Tolcsváról érkezett Kárpátok Gyűrűjében Alapítvány képviselőit, akik 2750 kötetből álló könyvadományt hoztak az iskolának. Szabó Elek, Egri község polgármestere elégedetten szólt arról, hogy egyre rangosabb eseményeket szerveznek a Csűry-életmű megismertetésére. A világszerte ismert professzor emlékét Egriben emléktábla és szobor őrzi és róla nevezték el az iskolát. A megemlékezésen három előadás hangzott el, mindhárom Csűry nyelvészi munkásságát méltatta. Kiss Kálmán röviden ismertette Csűry életútját, kiemelve a Szamosháti Szótár jelentőségét. Hangsúlyozta, hogy Csűry nemcsak nyelvész volt, hanem kiváló pedagógus is, aki példaképe lehetne a mai pedagógusoknak. „Eleget tudunk-e tenni az elvárásoknak? — tette fel a kérdést Kiss Kálmán. — Vagyunk-e eléggé példamutatóan vallásosak, tiszteljük-e eléggé a reánk bízott és nevelésre szoruló diákot, kellő empátiával tudunk-e együttműködni a szülőkkel, a kollégákkal, eleget tudunk-e tenni az adminisztratív kihívásoknak? Mindennapi és mindenkori kötelességünket betartjuk-e, emberismeretünk kellően megalapozott és személyre szabott-e, hisz az ismeretátadásnak csak akkor van értelme, ha az kölcsönös. Az alapos tudás elsajátítása csak tudományos alapismeretek átadása által lehetséges. Ösztönözzük-e eléggé tanítványainkat, hogy elmélyüljenek a tudomány világában, hogy majdani felnőttként olyan tudományos munkákban, felfedezésekben és újításokban vegyenek részt, amelyek egész nemzetünk, sőt az emberiség szolgálatába állíthatók?” Lovas János a Szamosháti Szótár jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy minden későbbi nyelvészeti tanulmány erre a kétkötetes műre vezethető vissza. Mára már bebizonyosodott, hogy nem lehet úgy beszélni a nyelvészetről, hogy ne vegyük figyelembe a tájnyelveket, a népi kifejezéseket és azok értelmének a jelenig tartó fejlődését. Lovas János is sokat foglalkozott és foglalkozik ma is nyelvészettel, a szamosháti személynevekkel és azok használatával. Munkájának elismeréséül 2000-ben Budapesten megkapta a Csűry Bálint Emlékplakettet. Bondici Nicolae helytörténészként sokat foglalkozott és foglalkozik ma is Csűry-kutatással. Kutatási eredményeit egy magyar és egy román nyelvű kötetben közölte. Azt vallja, hogy Szatmár megyében nem írhat helytörténeti munkát az, aki nem beszéli a magyar nyelvet. A továbbiakban a résztvevők megkoszorúzták a Csűry Bálint-emléktáblát és az iskola udvarán lévő szobrot. A szobornál Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese rövid beszédében arra figyelmeztetett, hogy minden gyerek büszke kell legyen szüleire, minden közösség elődeire, az egrieknek büszkéknek kell lenniük Csűry Bálintra. A résztvevők végig járták a felújított és kibővített iskola folyosóit és tantermeit, a megemlékezés a himnusz eléneklésével ért véget. Elek György. frissujsag.ro lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
